Ha egy jó kis őserdei, vízesésnéző fatörzsből kivájt csónakázásra vágyunk, akkor Délkelet-Ázsiába, Luzon szigetére menjünk: a filippínó fővárosból, Manilából egynapos kirándulásként beiktatható a Pagsanjan folyó és vízesései.
Az őserdei vízesésnéző csónakázó hely, Pagsanjan Manilából elvileg két órás buszozással elérhető, persze csak akkor, ha megtaláljuk a tucatnyi buszpályaudvar közül a megfelelőt. A nehezítés ebben az, hogy Pagsanjan nevű helyre nem megy busz, hívják a helyet összefoglalóan Lagúnának is, meg még a városokat se úgy hívják ahogy azt a térkép alapján várnánk.
A lényeg az, hogy végül kiderült, hogy a Lagúna délkeleti partján fekvő Santa Cruz városába kell elbuszozni. Az út első felét pillanatok alatt megtettük a Manilából délre kivezető autópályán, ám a lagúna déli partján nagyon lassan haladt a buszunk, araszolva, mindenhol (Calamba, Los Baños, Pila) meg-megállva.
De legalább volt időnk nézelődni a buszablakból. Délre az úttól néha nagyon szépen látszott a Mt. Makling 1144 m magas (más térkép szerint Mt. Maquiling és 1090 méter magas) vulkánja, távolabb pedig a Mt. Banahaw 2188 méteres hegye. Előtte pedig rizsföldek és zöld és zöld minden mennyiségben.
Santa Cruzban a nagybuszról átszálltunk egy dzsipnibe és azzal mentünk tizenegynéhány kilométert a Laguna provinciabeli Pagsanjan városába. A korai spanyol gyarmati időkből származó település két folyó, a Balanac és a Bumbungan összefolyásánál fekszik.
Itt Pagsanjanban gyorsan lehet egy csónakos embert találni. Az ár hatóságilag megállapított és igencsak drága; bizonyos szolgáltatásokat kissé túlárazva adnak, merthogy a nyugati ember az ugye úgyiscsak pénzeszsák lehet. Az állami lenyúlásíz ellenére mindazonáltal a csónakázás igenis megéri az árát.
Először a fatörzscsónakba beültetve egy másik motorcsónakkal vontatnak ki Pagsanjan városából a folyón, majd a csónakban két evezős elmebeteg módon evez felfelé velünk a folyón, sziklákon és zúgókon át, kilépve kövekre, onnan megtaszítva a hajót.
El sem hittem volna, ha nem tapasztalom meg, hogy létezhet rafting a folyón felfelé is. Mindezeket ráadásul fatörzsből kivájt csónakokban felfelé hatolva egy szurdokvölgyön, az őserdő kellős közepén.
Ekkor tapasztalhatjuk meg igazából az őserdőben levés érzését. Apropó dzsungel: a Fülöp-szigetek vegetációja javarészt trópusi és nagyon gazdag és változatos is. Botanikusok szerint a növényvilág tekintetében a Fülöp-szigetek a maláj-szigetek paleotrópusi területének alterületéhez tartozik. Egyes interneten keringő felszínes leírások szerint a Fülöp-szigetek területének több mint 50 százalékát dzsungelek és trópusi őserdők borítják, ez azonban valószínűsíthetően csak erős túlzás, más, hitelesebb (Buzás Balázs) leírása szerint mára már sajnos csak a szigetország 18%-át fedi erdő és ebből is csak 7% érintetlen.
Nagyon elterjedt még a szigeteken a pálma: ez a legelterjedtebb örökzöld fa, mintegy 130 fajta található meg itt, a nemzet pálmájának pedig a Nipa pálmát tartják. És ha már növényzet, a szigeteken az alacsonyabb területeken a bambusz és a banánfa nő. És bár állatoknak csak a hangját hallottuk ki többnyire az őserdőből, azt említsük meg, hogy a Fülöp-szigetek állatvilága az indomaláj faunatartományhoz tartozik. Az emlős viszonylag kevés (makákó, pápaszemes maki, denevér, repülőkutya, párducmacska, leopárd, vadmacska, vízi bivaly, stb.), ezzel szemben például a puhatestűek, a madarak és a hüllők csoportjai nagyon gazdagok.
Szóval a fatörzscsónakokkal mentünk felfelé a folyón, célunk pedig a Pagsanjan-vízesésekben való gyönyörködés volt. És ez így is lett, nem kellett hozzá nagy tehetség, megnéztük a vízeséseket.
A Pagsanjan-vízesések (bennszülött nevén: Magdapio-vízesések) egyébként a Fülöp-szigetek talán leghíresebb vízesései.
Közigazgatási érdekessége a dolognak, hogy bár csak Pagsanjanból lehet a vízeséseket elérni, a vízesések valójában Cavinti közigazgatási területén vannak. Namármost, hülyeségért a filippínók sem mennek a szomszédba, kiderült, hogy a csónakázás ára is azért ilyen borsos, mert ennek a jegyárnak több mint felét Cavinti nyeli le amolyan középkori vámként. A turisztikai irodában mondták, hogy 500 peso is lehetne felőlük a csónakázás díja, de a fennmaradót a cavintiak szedik be – természetesen úgy, hogy semmit nem csinálnak érte. Illetve bocsánat: a megyehatáron ül egy figura a folyóparton, s ha jön egy csónak, kinyújt egy szákot vagy hálót, a mi csónakosunk pedig beledobja abba a pénzt. Vicces egy hely ez a Fülöp-szigetek.
És hogy még fokozzam: az egész világ Pagsanjan-vízesésekként ismeri ezt a természeti csodát, de a cavintiaknak nem elég a pénz: egy mozgalmat alakítottak Cavintiban 2009-ben, hogy a vízeséseket nevezzék el Cavinti-vízeséseknek. Azt hiszem a filippínók unatkoznak néha. A vízesés elnevezése mellett szólni kell még arról is, hogy bizony a vízeséseket és a szurdokot az 1939. márciusi 392-es törvénnyel valamint az 1976. márciusi 1551-es törvénnyel nemzeti parkká nyilvánították. A Pagsanjan Szurdok Nemzeti Park (Pagsanjan Gorge National Park) területe 152.64 hektár.
És mivel magyar nyelvű leírás egy-két sorosnál több nem nagyon van, ezért hiánypótlásként elmesélem a hozzá kapcsolódó legendát is magyarul.
Szóval hosszú-hosszú idővel ezelőtt, mondja egy legenda, nem voltak vízesések. Csak hegyvidék volt és a két testvérfolyó összefolyása (ahol most Pagsanjan van). A Bumbungan folyó keleti partján élt két idős fivér (Balubad és Magdapio). Sok éven keresztül a két testvér békében, boldogságban élt, de egy nap ez a nyugalom megszűnt: szörnyű szárazság hozott pusztulást és halált. Nem esett eső hónapokon keresztül, kiszáradt a föld, a virágok elszáradtak, eltűntek a madarak és a majmok, a folyók forrása kiszáradt. Balubad és Magdapio szörnyen szenvedtek és éjjel nappal esőért imádkoztak, de az istenek nem könyörültek. A két testvér közül végül az idősebb és a gyengébb Balubad szomjan halt. Magdapio fájdalmasan eltemette őt arra a hegyre, ami a folyó deltájára néz; ezt a hegyet ma is úgy hívják, hogy Balubad. Magára maradva a víz nélküli világban Magdapio felment a folyó felső folyásához, elérte a sziklákat, de ott sem talált vizet. „Ti istenek, hol van a víz?!” Mérgében lehajította a botját a sziklák közé és hirtelen egy forrás fakadt azon a helyen, ahová a bot esett. Ez egyre nagyobbá növekedett és a friss víz lezuhogott a kanyonon és vízeséssé változott. A legenda szerint így keletkeztek a Pagsanjan-vízesések.
A vízeséseknél miután evezőseink is kipihenik magukat, visszafelé állat módon raftingolhatunk lefelé a fatörzscsónakunkkal. Közben dúdolhatjuk magunkban a Styx zenekar „take me down, to my boat on the river” („vigyél le engem a folyón lévő csónakomhoz”) című számát.
Kép és szöveg: Barna Béla
Az írás eredetileg a Hegyisport és Turista Magazin (HTM) 2015 augusztusi számában (18-19. oldal) jelent meg. A HTM megrendelhető: a Kornétás Kiadónál (1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D. Tel./Fax: 359-6461, 359-1964 E-mail: studiokonyvesbolt@chello.hu).
