A Koszovó állam legszebb városának számító Prizren egy gyönyörűséges török–albán városka hangulatos zegzugos utcákkal, oszmán minaretekkel és gyönyörű híddal, világörökségi szerb templommal és más egyéb látnivalókkal. 

Koszovó legszebb városának szép a fekvése is – Fotó: Barna Béla

Prizren és a főváros, Pristina között 2013-ban adták át a kétsávos ingyenes R7-es (Ibrahim Rugova) autópályát, amit az EU adományozott Koszovónak. S bár a KFOR is használja, de mi is ezen juthatunk el a pristinai repülőtérről Prizrenbe: a távolság 72 kilométer, egy óra alatt megtehetjük a távot.

Új autópálya Koszovóban – Fotó: Barna Béla

Prizren (albánul Prizreni vagy Prizrend, szerbül: Призрен/Prizren, törökül: Prizren, Pürzeyn vagy Perzerrin) az azonos nevű mezőség déli részén helyezkedik el, Koszovó délnyugati részén, ott, ahol a Šar-hegység északi nyúlványait a sebes Bistrica folyócska szurdoka kettévágja. A Bistrica két partján települt a város 450 m-es tengerszint feletti magasságban, amelynek bal partját régi török városrész foglalja el a Szinán pasa-dzsámival és a csarsijával. A régi negyed házacskái egészen a domb tetejét elfoglaló török várig, a Kaljajáig kúsznak fel festői rendszertelenségben.

a tengerpartról a félsziget belsejébe vezető kereskedelmi út egy római városa, Theranda állt egykor a helyén

Prizren történetéről szólva el kell mondani, hogy egyesek szerint az albániai Skadar városán át a tengerpartról a félsziget belsejébe vezető kereskedelmi út egy római városa, Theranda állt egykor a helyén. Közvetítő szerepe révén mindenkor élénk kereskedelmi csomópont volt, ahol az élelmes dubrovniki kalmárok már korán megalapították kereskedelmi kolóniájukat.

Prizren fekvése (piros ponttal jelölve)

A bizánci időkben a város neve Prizdrijan volt. A középkor során a várost számos balkáni államalakulat birtokolta. A bizánci uralmat követően a bolgár, majd a szerb birodalom része lett. IV. István Uroš szerb cár Prizrent országa fővárosává tette. A XIII. században Elsőkoronázott István idejében került a szerb államhoz, s mint „szerb Konstantinápoly”-t emlegették. Középkori fénykora az utolsó Nemanjida királyok: Milutin, Dusan és Gyenge Uros idejére esik, s az utóbbiak királyi székhellyé tették. Ebből az időből származnak szép középkori műemlékei: a Bogorodica Ljeviska- (Szűz Mária-) templom, a csak romokban megmaradt Sv. Arhandjeli- (Szent Arkangyalok-) és a Sv. Spas- (Szt. Üdvözítő-) templom.

Prizren a Konstantinápolyt elfoglaló II. (Hódító) Mohamed idejében lett a töröké, s kapta mai hangulatában is megőrzött törökös képét

Prizrent az Oszmán Birodalom 1455-ben foglalta el. A török uralom alatt a városban számos vallás (iszlám, ortodox, katolikus) és nép (szerb, albán, török) élt egymás mellett. A Konstantinápolyt elfoglaló II. (Hódító) Mohamed idejében lett a töröké, s kapta mai hangulatában is megőrzött törökös képét. Megépültek a városban a török élet jellegzetes középületei: a dzsámik, fürdők, derviskolostorok, s a bal parti csarsija kanyargós utcácskáiban százféle iparos készítette termékeit. Közülük legnagyobb hírre tettek szert a prizreni aranyművesek és a tímárok (tabakok), a posztókészítők, valamint a fegyverművesek, a híres prizreni puskák, a díszes jatagánok, handzsárok készítői.

Fotó Prizrenről az első világháború idejéből

Prizren a XIX. században az albán nemzeti mozgalom központjává vált. Itt kötötték meg 1878-ben a Prizreni vagy Albán Ligát, melynek célja egy autonóm Albánia megteremtése volt az Oszmán Birodalmon belül. A romantikus szépségű Prizrenben ült össze a három (katolikus, pravoszláv és muzulmán) vallásfelekezet között megoszló albánok gyűlése, s ezen elhatározták valamennyi albán egyesítését és az autonómia kiharcolását. Az erre kötött szövetség, a „Prizreni-liga” élén Abdul Frasheri állt, 60 tagú választmánnyal. A szervezetnek hadserege, bel- és külpolitikai, valamint pénzügyi szerve is volt. 1880. április 17-én a liga kikiáltotta az albán lakta területek autonómiáját, amire a konstantinápolyi porta csapatokat küldött a liga leverésére, a mozgalom elfojtására. Hosszas harcok után 1884-re sikerült a túlerőnek megtörni az albánok ellenállását. Ennek ellenére is nagy jelentőségű volt ez a megmozdulás, mert a prizreni liga volt az első olyan mozgalom, amely valamennyi albán szabadságáért harcolt s felébresztője volt az albán nemzeti öntudatnak.

A várost ennek ellenére az első Balkán-háborúban Szerbia foglalta el és nem vált az 1912-ben megalakuló Albánia részévé. A külföldi haditudósítók szerint a szerb hadsereg több ezer albánt mészárolt le a városban. Prizren 1918-tól a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, illetve Jugoszlávia része lett.

A második világháború alatt a város az olasz függésben lévő Nagy-Albánia része volt. A szocialista Jugoszlávia 1946-ban autonómiát adott Koszovónak, amit az évtizedek során fokozatosan bővített. Prizren továbbra is albán többségű város maradt, népessége gyorsan növekedett. Érdemes megjegyezni, hogy Prizren, ez a délnyugat-koszovói határvároska talán az egyetlen a mai köztársaság területén, amelynek óvárosát nem törölte el a föld színéről 1999-ben a szerb hadsereg büntető hadjárata, melynek kifejezett célja volt a koszovói albán múlt látható örökségének pusztítása is. 1991-ben még több mint 10 ezer, ma már csak pár száz szerb lakosa van Prizren-nek, a város szerb-negyede romokban áll ma is. Jelenleg Prizren a független Koszovó állam második legnépesebb városa, lakóinak száma a 2011-es népszámláláskor 85119 fő volt.

A Bistrica folyótól északra elterülő városrész

A prizreni városnézéshez jó kiindulópont a Bistricára és a főutcára is néző Theranda Szálló épülete (a várost már Ptolemaiosz is említette a 2. században Theranda néven, innen a szálló neve). Rögtön a szállótól északra találjuk a város egyik török tekijáját, derviskolostorát, a XVII. századi Khalwati Tekke (Teqja Halveti) épületét. Többféle dervisrendjük volt a törököknek, köztük talán a leghíresebbek a táncoló dervisek voltak. A derviskolostorok szent hagyománya volt, hogy a rend főnökét magában a kolostorban kell eltemetni. Furcsa látványt nyújt így egy-egy kolostor sírterme, katonás rendben sorakozó, lepellel letakart koporsóival, ahol a sok keringésben megfáradt dervisagák pihenik ki fáradalmaikat.

Leplekkel letakart koporsók a derviskolostorban – Fotó: Barna Béla

Még északabbra tőle a sokkupolás Gazi Mehmed pasa hamam (Turkish BathMuzeu i Hamamit), fürdőt, amely a szkopjei hasonló építmény mellett az egyik legszebb török fürdő volt az egykori Jugoszlávia területén. A fürdőt a XVI. század második felében építette Gazi Mehmed pasa, valamivel az ugyancsak általa emeltetett Barjakli-dzsámi építése előtt. Férfiak és nők részére különválasztották, mindkét részben a szokásos helyiségekkel: az egykor sadrvannal, szökőkúttal díszített pihenőcsarnokkal, majd a vetkőzőteremmel s a fokozatosan melegebb hőmérsékletű fürdőhelyiségekkel, egészen az arab puszták szárazságát árasztó, tikkasztó gőzig.

A hamam 2018-ban – Fotó: Barna Béla

Ötletes padló alatti fűtés biztosította az eltérő hőmérsékletet a különböző helyiségekben, amelyek mindegyikében hideg és meleg vizet ontottak a falikutak, s külön e célra szolgáló csöbrökkel elegyíthette ki-ki magának a kívánt hőfokú „öntözködő” vizet. Magyar vonatkozású érdekessége a fürdőnek, hogy magyar tisztek is fürödtek benne az első világháborúban, tudjuk meg a Szamár-sziget blogból:

1915. november 8-án ugyanis különleges megtiszteltetés érte hadifogoly tisztjeinket: hosszú hetek óta először vitték őket kollektív tisztálkodásra. Mivel a prizreni emlékezetre már nemigen számíthatunk, a hely azonosításában a foglyok feljegyzései segítenek: „A fürdő, mint a mohamedán vallás rítusához tartozó, a mecset mellett van. Bejárat után primitív öltöző, középen csurgókút. Ebből az előtérből keskeny, rövid folyosó vezet a fürdőbe, ahol köröskörül mosdótálnál kisebb űrtartalmú edények vannak, melyekbe gyenge meleg víz csurog. Egy kis pléh edénnyel öntjük magunkra a vizet szappanozás előtt és után s ezzel törökösen megfürdöttünk. Nekünk azonban ez a primitív fürdő is jól esett.” (Szöllösy Aladár)

A hamamot 1944-ig használták rendeltetés szerint, a jugoszláv kommunisták viszont sajtüzemként és raktárként használták, a 2010-es években újították fel múzeumnak.

A Theranda Szállótól nem messze északkeleti irányban, a Bajrakli utcában a Bajrakli dzsámihoz (Bajrakli Mosque / Бајракли џамија), így találjuk meg ezt a google.maps-en, de például a locus térképén Xhamia e Gazi Mehmed Pashës néven van jelen, ebből beazonosíthatjuk, hogy a régi bédekkerek szerinti Gazi Mehmed pasa-dzsámiról van szó, amely 1561-ben, a török birodalom fénykorában épült, s az első nagy dzsámi volt a török kezébe került Prizrenben.

Márványtábla a Gazi Mehmet dzsámin – Fotó: Barna Béla

A dzsámi fontosságát és Mehmed pasa hatalmát érzékelteti a templom bejárata fölötti cikornyás arab betűs márványtábla, amely többek között elmondja, hogy Prizren városa e moszké megépülésével „paradicsomi kertté változott”. A Mehmed pasa dzsámi hatalmas kupolával fedett négyszög alaprajzú impozáns belsejével, magas minaretjével tényleg szép alkotása az oszmán építészetnek. Udvarában vallási iskola (medresze) is található. Az alapító pasa temetkezési helyének (türbéjének) szánt épületben ma könyvtár található, értékes kéziratokat és könyveket őriznek itt. A Győztes (Gazi) Mehmed pasa ugyanis a Pozsarevác körüli harcokban esett el, teste valószínűleg jeltelen sírban nyugszik és nem itt.

A török fürdőtől nyugatra, ha a Saraqet utcán haladunk, először egy kis utcába betérve a város 1948-ban épült óratornyát (Sahat Kulla) érjük el, majd magán a Sahat Kulla utcán jobbra fordulva egy híres templomhoz jutunk, melyet a régi bédekkerek a város legnevesebb műemlékének tartanak: ez a Bogorodica Ljeviska (Szűz Mária-) templom, mely a google térképén Our Lady of Ljevis vagy Zoja e Levishes néven találunk meg, a locus térképen pedig Kisha e Shën Premtës. Leghíresebb temploma Világörökségnek számít Koszovó középkori műemlékei részeként, 2006 óta veszélyeztetett státusszal.

Szögesdrót a templom körül 2018-ban – Fotó: Barna Béla

A híres templom le van zárva, nem sikerült bejutni, de a Bács Gyula által írt Jugoszlávia utikönyvben egy elég bőséges leírása található a templomnak, a művészettörténet iránt érdeklődőknek ezt most végig idézem, mert máshol nem nagyon lelhető fel ez a szöveg, aki pedig nem akar elmélyedni, ugorja a dőltbetűs részt:

A templom merőben más, mint a szerb egyházi építészetnek bármely eddig látott alkotása. Merevebb, idegenszerűbb, a tömör bizánci templomokhoz szokott szemünknek szokatlanul elnyújtott. Különösen akkor nem tudjuk, hogy „hova tegyük” ezt a sajátos architektúrájú templomot, amikor megtudjuk, hogy a nagy kolostoremelő: a pristinai Gračanica- és a studenicai Király-templom építtetője, a „buzgó” Milutin emeltette 1307-ben. Külső képe alapján jóval régebbinek érezzük, s nem találjuk az első pillanatra a király nevéhez fűződő szerb-bizánci stílus jellemvonásait. Tudnunk kell azonban, hogy Prizren a XI. században görög püspökség székhelye volt, ahol a X. századi bazilika átépítésével a XIII. század elején kapta a Ljeviška mai, bizánci jelleget mutató alapképletét. Ezt az akkor sátortetős, háromhajós bazilikastílusú templomot formálták át a kor ízlésének megfelelően újabb átépítői, ez alkalommal a milutini iskola jellemző jegyeit (egy nagy és négy kiskupola, vakboltívek) nyomva rá. Ezek az új részek a XIII. századi templom tömegéből kiemelkedve, most már azt a hatást keltik, mintha a régi bizánci templom egy milutini templom körül épült volna, holott éppen fordítva történt.  

Az érdekes átalakulást még jobban megfigyelhetjük a templom belső terében, ahol a két eredeti oszlopsor közé a király építőmesterei két újabb oszlopsort emeltek, hogy azok a „divatosabb”, de nagyobb terhelést jelentő kupolák súlyát viseljék. Ekkor erősítették meg pilaszterekkel a XIII. századi pilléreket, eltakarva ezzel a korábbi pillérfreskókat. Milutin művészeinek freskói borítják ma a falakat. A XIII. századi freskókból csupán a pilaszterek eltávolítása után előtűnt freskók maradtak meg, azonban a milutini freskók is csak a legutóbbi időben kerültek napvilágra. 1756-ban ugyanis a törökök dzsáminak alakították át a templomot, vakolatréteggel és meszeléssel tüntetve el a hitetlenek prófétának nem tetsző ábrázolásait. Hogy a vakolat jobban tapadjon, a sima freskófelületeket kalapáccsal megütögetve érdessé tették, az így levált részeket mutatja a sok kis fehér bemélyedés a freskókon. 1912-ben lett újra pravoszláv templom a Ljeviška, amelynek freskói az 1950-től 1955-ig tartó rekonstrukciós munkálatok után bontakoztak ki.

A Ljeviška-templom értékét nemcsak freskódíszének művészisége adja, hanem a kultúrtörténeti szempontból nagy jelentőségű feliratok: így az előcsarnok külső ívén az alapító és a mesterek közötti „megállapodás”, amelyből megtudjuk, hogy a templom építkezési munkáit Nikola mester vezette, a freskókat pedig Astrapa és segédei festették, akik Makedóniában is működtek.

A templom részei közül a külső előcsarnok (exonarthex) fölött emelkedő harangtorony két kápolnáját kincstárként használták. Itt csak freskómaradványokat találunk. A földszinti rész legszebb képe a Mária mennybevitele-kompozíció, amelyen fiatal lányok karának éneke kíséri az égbe szállás magasztos pillanatát. Krisztus megkeresztelésének ciklusából vett jeleneteken kívül Jessze fája, és az Utolsó ítélet majdnem realisztikus, drámai ábrázolása adja az előcsarnok díszét. A hagyományoknak megfelelően a belső előcsarnok a nagyság kultuszát szolgálva, itt is a Nemanicok történelmi arcképcsarnoka: az ősz szakállú szerzetesként ábrázolt Nemanja széttárt kezével az általa megkezdett út nagyszerűségét látszik megjeleníteni, a szemben levő falfelületet pedig Milutin király életnagyságúnál nagyobb képmása tölti be; teljes királyi pompájában áll, kezében a templom modelljével. E kompozíció mellett szinte eltörpül a Milutinnak áldást osztó, mellképben ábrázolt Krisztus.

Az oltártér-ben az Apostolok áldozásának jól megkomponált változatát látjuk, ahol a Krisztus mellett álló angyalé inkább bájos gyermekarc, s alig van köze a bizánci freskókon, ikonokon ábrázolt zord angyalhadsereghez. A kupolát Krisztus Pantokrátor, a Világkormányzó Krisztus képe, valamint a prófétaképmások töltik ki; szent harcosok, Kozma- és Damján, Szt. Borbála, Szűz Mária-ábrázolások díszítik a pilléreket. A déli hajóban látható Szent Miklós születése, Astrapa mester legszebb munkája, s a többi freskó is e szent életével kapcsolatos. A keskeny északi hajóban Krisztus csodatételeit mutatják a freskók, ahol főképp a friss színhatások, a színeknek kellemes összhangja nyújt ízelítőt a szerb freskóművészet bibliamegjelenítéséből, individuális művészetté való kiteljesedéséről”.

Pisztollyal belépni tilos – Fotó: Barna Béla

A városban a koszovói háború alatt nem folytak komolyabb harcok, az albán lakosság jelentős része azonban elmenekült. Koszovó NATO-megszállását követően viszont a szerb és roma kisebbség kényszerült a város elhagyására. A 2004-es koszovói zavargások során az albánok több szerb műemléket is megrongáltak Prizrenben, köztük az UNESCO Világörökség részét képező Ljeviš-katedrálist.

A török híd

A rakparton a Bistrica folyása mentén haladva érintjük a faragott kövekből a XVI. század elején, Ali Beu által épített háromívű hidat, amelynek egyik íve félig beépült a jelenlegi rakpartba. A hidat 1979-ben lerombolta egy árvíz, 1982-ben építették újjá.

A török híd – Fotó: Barna Béla

A török hídnál említsük meg: 2013-ban a török elnök Prizrenben járt. „Hatalmas felháborodást váltott ki a szerb közéletben Recep Tayyip Erdoğan török miniszterelnöknek a prizreni látogatása során tett kijelentése, miszerint Koszovó Törökország, Törökország pedig Koszovó. A kérdésben az összes szerb politikus megszólalt, s élesen elítélték Erdoğan nyilatkozatát. Ivica Dačić szerb miniszterelnök például Törökország Szerbia irányába tett direkt provokációjaként értékelte a török miniszterelnök szavait.”

A szépséges híd – Fotó: Barna Béla

 

A Bistrica folyótól délre elterülő városrész

A török hídon átkelve a csarsija szökőkúttal díszített kis térségére jutunk, ez a tér neve is: albánul Shatërvan, szerbül Sadrvan (perzsa eredteű egyébként a tér neve). A téren áll egy kezében Kalasnyikovot tartó albán UCK-harcos szobra.

Az UCK-harcos szobra – Fotó: Barna Béla

Az Koszovói Felszabadítási Hadseregről (UÇK) azt kell tudni, hogy 1995 után indult a megszervezése, amiben a svájci és ausztriai albán diaszpóra játszott meghatározó szerepet. A kezdetben kis létszámú szervezet egyre több gerillatámadást hajtott végre szerb rendőrök ellen. 1997-ben viszont az albán piramisjáték-válság során összeomlott Albánia közigazgatása és a zűrzavarban jelentős mennyiségű könnyűfegyverzetet csempésztek Koszovóba, ami az UÇK-hoz került. A koszovói háború 1998-ban kezdődött, amikor a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) gerilla háborút indított a jugoszláv erők ellen. A szerb nacionalista Milosveics-rezsim válaszul célul tűzte ki az albánok tömeges elűzését Koszovóból, ami a NATO fegyveres intervencióját vonta maga után. A válság fegyveres szakaszát az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozata zárta le, mely Koszovót ENSZ-protektorátussá tette NATO-megszállás alatt.

A Szinan Pasa dzsámi – Fotó: Barna Béla

Ha a térről keletre indulunk, a Vatra Shqiptare utcán, akkor pár lépés után elérjük a város talán legszebb dzsámiját, az 1615-ben épített Szinán pasa-dzsámit. (Sinan Pasha Mosque albánul: Xhamia e Sinan Pashës; bosnyákul: Sinan pašina džamija).

A dzsámi egy másik látószögből – Fotó: Barna Béla

A kegyes alapítványként dzsámit építő pasa hatalmas pályát futott be az iszlám birodalmában: budai váli, majd ruméliai beglerbég volt, irodalmi munkássága alapján pedig a sofi, tudós címet nyerte el. A buzgó Milutin mellett ő volt a város muzulmán „buzgója”, aki a Dušan cár által építtetett Arkangyal-templom köveiből építette dzsámiját. Állítólag – miután már lebontatta a templomot – hamis ürüggyel nyerte el a szultán engedélyét a templom lerombolására. A szerbek panaszára kiderült a turpisság, mire a szultán meghagyta, hogy vagy a csalárdsággal felépített dzsámit rontassa le, vagy önkezével vessen véget életének. A legenda szerint az utóbbit választotta; Bistrica-parti sírjából azonban egy árvíz ragadta el bűnétől szénfeketévé aszalódott testét. (Tény ezzel szemben, hogy Szinán pasa ma is békén alussza a kegyes hivők álmát a gallipoli mecset melletti nyugvóhelyén).

A faragott kövekből épített dzsámin nem sokat rontott az idő keze. Háromívű ónkupolás előcsarnoka ugyan elpusztult, ma is élvezzük azonban belső terének szép architektúráját. Virágmotívumos, híres dzsámikat megjelenítő dekorációs festésdísze a XVIII. század vége, XIX. század elejének jellegzetes, már némi nyugati hatást mutató megnyilvánulása. 2008-ban török pénzből hozták rendbe.

A Szent György-templom – Fotó: Barna Béla

Ha a főtérről (Shatërvan) dél felé indulunk, nagyon rövid úton a Szent György-templomhoz (Саборни храм Св.Ђорђе) jutunk. A XIX. század végén emelt új Sv. Georgi- (Szent György-) templom udvarában áll az öreg Szent György-templom, amelyet a prizreni Runović nemesi csalás építtetett a szerb államiság utolsó évtizedeiben. Egyszerű, dísztelen, kupola nélküli templomocska, amely a város szerbjeinek sanyarú rabsága idején, a XVIII.- XIX. században a pravoszlávok legjelentősebb temploma volt.

Ezt a templomot, mely egyébként a város legnagyobb temploma, többször is fotóztam prizreni tartózkodásom idején, a szállásunk ugyanis a szomszédos Hotel My Home vendégházban volt, melynek tetőteraszáról nagyon szépen mutatott a templom.

Apropó ortodoxia: itt kell szólni róla, hogy Prizren Metóhia része, melynek neve a görög metochion szóból származik, és „kolostori birtokok”-at jelent – az itteni görögkeleti kolostorok miatt a szerb nemzet és kultúra egyik bölcsőjének tartják.

Étterem a török híd mellett – Fotó: Barna Béla

A török kori hídtól a folyóparton sétálgatva rengeteg étterembe beülhetünk egy csevapra (albán étlapokon: Quebapa), vagyis apró kolbász vagy lepény alakra formált vagdalt birkahúsra.

Koszovói vacsora – Fotó: Barna Béla

De rendelhetünk pleskavicát (pleskavicë) és köftét (qyfte) is. Az egyik hídhoz közeli jó kiülős étterem neve: Meti Restaurant.

Éttermek a folyóparton – Fotó: Barna Béla

A folyóparton áll Shuaip pasa háza (House of Shuaip Pashes) melyet a XIX. században építettek, 1999 márciusában leégettek, 2012-ben újraépítették. Itt kell megemlíteni, hogy a városban járt báró Nopcsa Ferenc (1877-1933) őslénytani kutató, geológus, például 1905-ben, fotót is készített a prizreni piacról. (Robert Elsie gyűjteménye). Tasnádi-Kubacska András olvasmányos könyvéből, a Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete című könyvből (Franklin Társulat Kiadása) is megtudjuk, hogy többször is járt a kisvárosban.

A prizreni piac báró Nopcsa Ferenc 1905-ös fotóján.
Robert Elsie gyűjteménye. www.albanianphotography.net

A bal parti török negyedből még meg kell említeni a város legöregebb mecsetjét, az 1513-ban épült Suzi-dzsámit (The Mosque of Syzi Çelebisë, Xhamia Suzi Çelebi). Ennek az udvarán nyugszik a XVI. századi neves török költő, Suzi Cselebi (eredeti nevén Muhamed Mahmut Abdullahu), a XVI. században Buda alatt jár Mihaloglu török hadvezér bizalmi embere és krónikása. Végigkísérve urát hadjárataiban, Prizrenbe visszatérve „Gazavathname Mihaloglu” című hatalmas epikus költeményben énekelte meg a pasának a gyaurok földjén viselt diadalmas hadjáratait. A XVI. században emelt síremléke védett műemlék, eposzának megmaradt töredékeit pedig a zágrábi Tudományos Akadémia, valamint a berlini könyvtár őrzi.

Prizren vára 1905-ben – Fotó: báró Nopcsa Ferenc

A prizreni vár és környéke 

A Szinán pasa dzsámitól szép török házak között a Kalaja (a google szerint: Marin Barleti) utcán kacskaringózunk fel a Sv. Spas-templomhoz (Church of Saviour, Kisha e Shën Shpëtimtarit, Crkva sv. Spasa), amely a főúri családi templomok egyik jellegzetes példája. A Sv. Spast a XIV. század közepén emeltette Mladen Vladojević, Dusan cár egyik belső embere. A török uralom beköszöntével romlásnak indult, minthogy a vár közelében keresztények nem tartózkodhattak, így a templomot nem látogathatták, tatarozhatták. A XVIII. században a kiváló iparos cincárok kapták meg kiváltságképpen a törököktől, s hozzácsatlakozva építették fel saját templomukat.

Útban a vár felé – Fotó: Barna Béla

A kis, szerb-bizánci stílusú Sv. Spas négyszög alaprajzú, egykupolás, kő- tégla építésű templom. Annak ellenére, hogy egyszer leégett, restaurált freskói elég szemléltetően mutatják a XIV. századi szerb falfestészet drámai és patetikai felé hajló mozgalmas kifejezésmódját.

Prizren várából kilátás – Fotó: Barna Béla

A templomtól továbbemelkedve a hegyoldalban feljuthatunk az 500 m tengerszint feletti magasságban álló, Kaljajának is nevezett prizreni várhoz, amely a városban élő kereskedők és iparosok védelméül szolgáló vár volt: azért is épült közvetlenül a vásártér fölé, hogy a rablók, fosztogatók ellen minél jobb védelmet nyújtson. 1332-ben a prizreni dubrovniki kolónia kapta védelmezésre, utána épült ki komoly erőssége, ahonnan ma is látható alagút vezetett a Bistrica felé. A várban négy és fél évszázadon át (!), 1455-től 1912-ig török katonaság táborozott.

Várhangulat, Prizren – Fotó: Barna Béla

Prizren teteje azonban nem csak arról nevezetes, hogy e várfalak közé zárták be csaknem másfél hétre az ideterelt osztrák–magyar hadifoglyokat, hanem hogy néhány évvel korábban e falak közé lopakodott be egy orosz újságíró is, aki borzasztó dolgokról tudósított. Az újságírót Lev Trockijnak hívták, és 1912-ben járt itt, amikor híre ment annak, hogy a szerb alakulatok valamit titkolnak: bezárták a vár kapuit, és kitiltották innen a külföldi zsurnalisztákat. Ha Trockij nem merészkedik be, valószínűleg soha senki nem tudja meg, hogy a várban több ezer albán civil holttestét tornyozták föl a szerbek, amikor felprédálták az albán és török lakosságú Prizrent. Ám így sem derült fény a népirtás pontos körülményeire…” (Margittai Gábor 2015: Vár állott, most tömegsír).

Egy másik blog is megerősíti ezt, Manyasz Róbert Iszlám és politika blogja írja hogy: „Lev Davidovics Trockij újságírókènt fordult meg Prizrenben, éppen az első VH próbájának bizonyult Balkán háborúk idején. Ő írta le, miként irtották a bevonuló szerb-montenegrói seregek az albán lakosokat.

A vár középkori jellege elveszett; romjai, térséges kazamatái azonban ma is érdekes látnivalói a városnak, amelynek panorámája legszebben a várból bontakozik ki előttünk, fantasztikus panorámaképeket készíthetünk innen a távoli hegyekkel is.

Kilátás Prizren várából – Fotó: Barna Béla

A várból a hirtelen felkapaszkodás után egy lassú és hosszú, szépen lejtő erdei úton is leereszkedhetünk vissza a városba, nagy kerülővel ugyan, de a séta megéri. Visszaérve a folyóvölgy felől a belvárosba, a Bistrica bal partján a Maraš-tekija derviskolostor érdemel még említést.

Kép és szöveg: Barna Béla

Prizreni hangulat – Fotó: Barna Béla