Az Arany útvonal kiindulópontja egy mindössze 3000 lakosú kisváros, melyet még világjáró turista berkekben sem igen ismernek, s melyet így hívnak: Åndelsnes. A város a Rauma-vasút végállomása, Osloból igen gyorsan el lehet ide jutni a kellemes norvég vonatokkal. Már a város környékén is halmozottan fordulnak elő a természeti szépségek. Maga Åndelsnes egyébként a Romsdal-fjord mellékágának, az Islfjordnak a keleti végén fekszik: néhány fafeldolgozó és bútorkészítő üzeme van csak. A városban érdemes megnézni az Arne Randers hegymászó múzeumot.
Åndelsnestől mindössze 10 kilométerre van a világ egyik leghíresebb sziklafala, a Trollveggen (Trollok fala), mely az egyik legszebb megnyilvánulása az ókori Kaledóniai-hegységrendszerhez tartozó Skandináv-hegyvidéknek. A Trollok-fala egyébként Európa legnehezebben leküzdhető sziklafala, először 1967-ben jutott fel ide egy francia hegymászó. S bár ezt a részt Romsdal-i Alpoknak is nevezik, és tényleg kissé alpesi, a Skandináv-hegységre mégis inkább a lapos tetejű hegyhátak, a fjellek a jellemzőek. A Trollok falához tett túránk során alkalmunk volt egy vízerőművet is megtekinteni: már közhelyszámba megy, hogy Norvégia áramtermelésének 99 %-át adják a vízerőművek, melyből 600 található az országban. A Trollok fala és a vízerőmű után mi is következhetett volna, mint egy tipikus U alakú gleccservölgy megtekintése.
Az „Arany útvonal” (The Golden Route) első szakaszán Åndelsnestől stoppal folytattuk utunkat. Csak úgy kanyargott felfelé az aszfaltcsík az U alakú gleccservölgyben, melyet a Bispen (1475 m), a Kongen (1539 m) és a Dronniga (1568 m), csúcsok szegélyeztek.
És persze rengeteg vízesés is „díszítette” a sziklákat, fenséges volt a táj. Aki felvett minket, lelkesen mutatta be hazájának szép tájait. A fiatal norvég srác a vízeséseknél megállt, hogy lefényképezhessük őket.
A jó meleg kocsiban ülve a rövid út hamar eltelt, s mi megérkeztünk az út hágójára, „The top of the road”, csúcs volt az érzés, két méterre sem láttunk el a ködben és a zuhogó esőben, a helyet Trollstigen-nek hívták, egy étterem egy-két szuvenírbolt és egy Útmúzeum (Road-museum) van itt. A Trollstigenen pár napot töltöttünk: éjszakázni egy étterem külső fala mellett éjszakáztunk, az eresz alatt, hálózsákba, kesztyűbe és sapkába csomagolva magunkat.
Napközben túráztunk: megnéztük az esőben már látott 320 méteres (!) Stigfossen nevezetű vízesést, bejártuk az Alnesvatnet tengerszem környékét, és leereszkedtünk vissza az Isterdalen gleccservölgyébe is. A túrák után délután és éjszaka (ez utóbbi fogalom csak képletes, nem volt sötét már ezen a szélességen, este 11-kor még fényképeztünk) pedig főztünk és fáztunk. Norvégiában a nyár fogalma is csak képletes egyébként: hó, eső, köd, minden játszott július közepén.
A pár nap túrázás után folytattuk utunkat a műúton, Åndalsnesből Valldalba: az utat egyébként még VII. Haakon norvég király nyitotta meg 1936-ban: ez Norvégia legszebb útja, Trollok útjának vagy Arany-útvonalnak nevezik az idegenforgalmi prospektusok (nem a legszerencsésebb fordítás a Skandinávia útikönyv „Óriások ösvénye” elnevezés). Az út legmagasabb pontja 825 méteren van, 11 kissugarú hajtűkanyar és 8-10 %-os emelkedők jellemzik.
Apropó idegenforgalom: Norvégiát a természet 26 ezer kilométernyi (!) erősen tagolt tengerparttal áldotta meg (bár fürödni nemigen lehet), ezenkívül kedves völgyekkel, gleccserekkel, gyönyörű és kietlen és vad hegyekkel, éjféli Nappal és sarki éjszakával. Ezt akarják a norvég idegenforgalmi szakemberek eladni, és nagyjából sikerül is nekik. Hiába kopárság, hideg, eső és a drágaság, Norvégiába özönlenek a turisták: a természet szépsége úgy látszik ellenállhatatlan vonzerő.
A Trollstigenről egy osztrák buszstoppal folytattuk utunkat mind a négyen, hátizsákostól. De még csak hagyján, hogy felvett: olyan útvonalon vitt minket a busz, melyről álmodni sem mertünk: a Trollstigenrõl levitt a gyönyörű Valldalen völgyön keresztül (mely epertermesztéséről híres!) Lingébe. Eredetileg itt akartunk kiszállni, hogy átkompozzunk egy fjordon és a lehetõ legrövidebb úton hőn óhajtott úticélunkhoz, Geirangerba jussunk.
De nem szálltunk ki, mert a buszsofõr és idegenvezető kitalálta, hogy bár ők is odamennek, de kis kerülővel, sőt ők végighajóznak egy fjordon, menjünk velük, és persze nem kerül semmibe. Nem volt nehéz rábeszélni minket e kerülő bónusz-útra: Liabygda falucskában rajtamaradtunk hát a buszon, s innen átkompoztunk Stranda városába. Itt szólnunk kell a Tafjordról pár szót: a Tafjord érdekessége, hogy 1934. április 7-én a Langhamaren nevezetű hegy leszakadt a fjordba, ahol 64 m magas hullámokat csapott. A sziklaomlás keltette ár 47 ember életét követelt. Hasonló katasztrófa zajlott le a közeli Stranda város közelében is 1729. januárjában: egy éjszaka óriási kőszikla zuhant bele a vízbe a Strandával szemközti parton. A hullám elmosta a templomot, 17 ember halt meg, ezek közül öt gyermek volt, akiket a vízen úszó házuk tetején találtak meg halálra fagyva. Strandából szintén egy gyönyörű úton (Norvégiában melyik nem az?) Hellesylt városkába mentünk, ahol egy félórás városnézést csaptunk (vízesés, persze), majd behajóztunk, és ingyen és bérmentve egy 16 kilométeres hajóúton végighajóztunk a Storfjorden egy mellékágán, a joggal Norvégia legszebb fjordjának kikiáltott Geirangerfjordon.
Az első kirándulóhajó egyébként 1869-ben járt a fjordban. És érdekesség, hogy az elsősorban nem útleíróként ismert Friedrich Engels is megemlékezik útirajzaiban arról, hogy 1890-ben hajókázott a Geirangerfjordban, sőt egy szembejövő torpedóhajón II. Vilmos német császár is éppen erre járt. A Geirangerfjord egyébként 200-250 méter széles, mélysége középen, a hajózás vonalában 200 m körüli, így a legnagyobb óceánjárók is megfordulnak itt manapság.
És még egy útleírót citálok: érdemes idéznünk a nagy cseh író, Karel Čapek 1936-os leírását, hogy hogyan is látta egy irodalmár a fjordokat annak idején: „És emitt ez a keskeny, zöld tó, ez már tengeri fjord: függélyes sziklák, köztük sima és feneketlen víz; varázslatosan szomorú és végtelenül bensőséges; első pillantásra teljesen valószínűtlennek tetszik. Az embernek sokáig kell szoknia a fjordokhoz, hogy meztelen és rideg valóságukat megértse.”
A fjord végén a legszebb norvég falu fekszik: Geiranger, a Grindalsnibba (1336 m), a Vinsashornet (1343 m), és a Dalsnibba (1476 m) hegyek által koronázva. Egy hetet töltöttünk itt túrázással, ismerkedve a fjordok és fjellek vidékével, a tundra éghajlatú hegyhátakkal.
Július közepén volt úgy, hogy hóesésre ébredtünk. Tehát kicsit még az a mondás is sántít, amely azt mondja hogy Norvégia fjellvidékein 11 hónapig fehér, 1 hónapig pedig zöld tél van. S hiába a Golf-áramlás által létrehozott Földünk legnagyobb pozitív hőmérsékleti anomáliája, a tengerszintről távolodva a tűlevelű erdők után hirtelen, mintha elvágták volna, egyszercsak a földből épphogy kilátszó nyomorék törpenyírek és fűzfák „kúsznak” a zúzmók és a mohák között. Geiranger környékén túrázva felkerestük a Prekestolen (Szószék) nevű sziklafalat, Skageflåt, ahonnan a legszebb rálátás van a Hét nővér- vízesésre (norvégül De syv søstre ill. Sjusystre) és az ország egyik legszebb kilátóhelyét, a Flydalsjuvet-et, melyre ezt írják azt az útikönyvek: „one of the world’s most famous photographic subjects”.
Jártunk a Skågedalsvatnet (1089m) tengerszemnél, megnéztük a Geo Naturparkot, felkerestük a falu 1842-ben épült evangélikus templomát (Norvégiában a lakosság 88 százaléka evangélikus), no meg bebújtunk a Storseterfossen nevű vízesés mögé is. Sétáltunk egyet az Ørnveien-en (Sas út) is: 1954-ben nyitották meg, legmagasabb pontja Korsmyra-nál van, 620 m (az út Eidsdal-tól Geirangerig tart).
Maga Geiranger falu egyébként 200 lakosú: s bár nyáron két műút két hónapig használható is, télen azonban csak a hajójárat az egyetlen kapocs a külvilággal.
a hegyvidékek nagy része úgynevezett vidda, ami ritkán lakott, terméketlen fennsíkot jelent: Norvégia 71 %-a terméketlen, 25 %-a erdő és 2,5 százaléka művelhető csak
Így van ezzel egyébként az ország partmenti településeinek nagy része: ezeket Oslo és Kirkenes között naponta közlekedő hajójáratok kötik össze. A hajók útvonalát a hosszú téli éjszakák és a gyakori köd miatt 3000 világítótorony szegélyezi. A belföldi szállítások 70 százalékát is a partmenti hajózás bonyolítja le. Nem véletlen tehát az, hogy a norvég lakosság háromnegyede a parttól számított 15 km-es sávban él! A többi rész, a hegyvidékek nagy része úgynevezett vidda, ami ritkán lakott, terméketlen fennsíkot jelent: Norvégia 71 %-a terméketlen, 25 %-a erdő és 2,5 százaléka művelhető csak!
Geirangertől a Djupvashytta hegyi vendéglőig még júniusban is gyakran több méteres hófalak között haladhatunk. A 15 km-es útszakaszt 1885-ben nyitották meg. Az út 3-6 méter szélességű, az emelkedő mintegy 8 százalékos, s 20 hajtűkanyar van benne (június 1-jétől október 15-ig járható) Ezen az úton indultunk el stopposként Geirangerből, egy belga nyugdíjaspárnak köszönhetően. A holdbéli tájra emlékeztető, vegetáció nélküli, sziklás fjellvidéken elhagytuk „fjordországot”: Langevatn-ban megismerkedtünk egy keramikus rénszarvasvadásszal, aztán Grotlinál pár kilométerre megközelítettük a jégvilág szívét, a 386 km2-es Jostedaalsbree-t, melyből 26 gleccser ágazik le, a leghosszabb 15 kilométeres, majd az Otta folyó völgyében elhaladtunk a Jotunheimen Nemzeti Park mellett, benne Norvégia legmagasabb csúcsaival, a 2470 méter magas Glittertind-del és a tőle 1 méterrel lemaradó Galdhøpiggen-nel. Polfoss falunál megnéztük a sokadik norvég vízesésünket, majd a 700 lakosú Lom (híres az 1200-ban épült árbóctemploma!) után áthaladtunk Garmo-n, a Nobel-díjas norvég író, Knut Hamsun (1859-1952) szülőhelyén. Vågåmo (1100 lakos) városán át Otta (2500 lakos) városába mentünk. Ez az út már nem a szűken vett Arany útvonal, de hogy teljes legyen a kör, és elérjük újra a vasutat, szólni kell végállomásunkról Ottáról is. Nem maga a város annyira érdekes, hanem inkább a közelében álló földpiramisok, melyek méltó lezárói utunknak: Ottából elgyalogoltunk a tőle 4 km-re északra fekvő Selsverketbe, megnéztük az Uladamment, Norvégia legelső völgyzáró gátját, mely 1877-1879-ben épült. Onnan Észak-Európa híres földpiramisaihoz, a Kvitskriuprestein nevezetű sziklaformációhoz gyalogoltunk, melynek leírásával a magyar földrajzi irodalomban még nem találkoztam.
Nos, a Kvitskriuprestein („The priests of the white scree”) képződése 9000 évvel ezelőtt indult meg, mikor a belföldi jégtakaró olvadni kezdett. E csodaszép lepusztulásformák keletkezéséhez száraz klíma és rövid, zuhanyszerű eső szükséges, és a nagyobb kőtömbök megvédik az alattuk lévő lazább kőtörmeléket, amely egyébként száraz időben ugyanolyan kemény, mint a beton. A Kvitskriuprestein formációja a bolzanoi földpiramisokhoz hasonló. E szép sziklák egyébként Norvégia első, 1962-ben alapított nemzeti parkjának a szélén, az 580 km2 kiterjedésű Rondane Nemzeti Park mellett vannak.
Egy norvégiai utazás testet-lelket erősítő és egész életre szóló nyereség.
Na de ez már tényleg nem az Arany útvonal, úgyhogy le is zárom utijegyzetemet, mégpedig megintcsak egy régi útleíróval: Alfred Brehm, a kiváló német természetbúvár, Az állatok világa című máig ismert könyv szerzője 1859-ben norvégiai utazást tett, s Norvégiáról így vall Az Egyenlítőtől az Északi-fokig című útleírásában, mely most a kétezres évek elején is igen aktuális:
„Ha valaki az öreg, agyonművelt Európában valóban „utazni” akar, utazzék Norvégiába. Mi, „belföldiek”, már régen nem utazunk, mi már csak száguldunk. Norvégiában még utaznak. Itt az ember önálló, itt az ember csak a magáé. Összes régi kötöttségeit elhagyja, és szabaddá válik, amint a zöld félszigetre lép. Minden olyan embernek kívánom ezt az élvezetet, akit a körülmények röghöz kötöttek, és akinek minden reggel újból kell kezdenie körforgását az üzleti világ taposómalmában. Olyan élvezet ez, amelynek a megvásárlása sohasem túl drága. Egy norvégiai utazás testet-lelket erősítő és egész életre szóló nyereség.”
Szöveg: Barna Béla
Foto: Lakó Judit, Herpai Imre, Barna Béla
Az eredeti szöveg a Szűcs Tamás (Fotelkalandor) által főszerkesztett Kalandor Magazinban jelent meg 2003 novemberében.
